Én, a mi cégünk által bérelt IT épületben vagyok napközben, miután a többi cég embereit már kitette a busz, a kollégáim kiszállnak a "gyárban" - én még egy negyedórás buszozás után érek el az informatikusok épületeihez. Külön kis campus-szerű környezet, olcó-pici Redmond Kínában.
Nap végén innen a kínai IT-s kollégáimat busz szállítja vissza a gyárhoz. Ott felszállnak a nagy buszokra amik a városba viszik be őket. Első napokban én is velük mentem, aztán rájöttem, hogy értem jön a reggeli sofőr este is, ha "megdumáljuk". Odaadja a telefonszámát és leírja, hogy 17.30-ra értem jön. Így van még félórám egyedül, enyém az egész épület. Persze lesz belőle háromnegyed is mire ideér, mert előtte felvesz mindenkit akit reggel lerakott, de azért én már harminckor kint ülök a campus előtt, ülök a lépcsőn és olvasom a TótaW "Dologozz Helóta" címü indexes cikkének szokatlanul-egyöntetűen értelmes hozzászólásait. (Na!)
Az öreg először pénteken jött oda hozzám. Rossz fogú biztonsági őr-portása a modern épületnek. Ilyenkor fél hatkor már csak ketten vagyunk: Ő és én a Vajkouzsen. Belenézett a cikkbe, mutattam neki a görög zászlót - helyzetükre célozva a föld felé - fordítva - mutogattam hüvelyujjal az OK jelzést. Nem tudom megértette - de intett, hogy olvassak tovább. Közben odajött mögém az addig egy fekete toyota corollát fényesítő sofőr és valamit beszéltek - talán a görög helyzetről, talán rólam. Jött a busz - hazajöttem.
Ma már a földszinti előcsarnokban találkoztunk. Ötliteres elektromos aluminium teafőzőt dugott be éppen egy vasalózsinórral az egyik oszlop alján lévő konnenktorba. Hangos "Nihao"-t köszönve oda neki léptem ki az épületből.Szokás szerint leültem a lépcsőre - laptop kinyit - explorer rögtön kivág valami hibaüzenttel, ugrott az induálás előtt letölött új ötszáz hozzászólás a TótaW cikkhez. Pedig most sem jön a busz.
Az öreg már ott állt mellettem. Becsukom a laptopot, felállok mellé. Napközben szétszakadt az új övem csatja, ki is dobtam az egészet, haszontalan már. Egész nap a gatyámmal kinlódtam, most is azt húzogatom felfelé. Végigmér tetőtől talpig elismerően, majd széltében is és mutat a nadrágomra is: nagy vagyok.
Szemében a kérdés: Mennyi? Mutatom az ujjaimon: 190 cm. Válaszul ő is megmutatja a 170 cm-t.
Ezután, hogy folytassuk a társalgást mutatom a súlyomat: 125 - ez van papa, Piedone Nanjingban ...
Ezt már nehezebb dekódolni ezért tenyérebe írásba váltunk.
Tiszta-egyszerű szemével rámnéz és mintha én is kínai lennék elkezd beszélni hozzám. Leveszi a tányérsapkát - mint a tüzoltó keresztapámé volt gyerekkoromban, de látom az övében még hajzsíros újságpapír is van. Beszél hozzám de nem értem. Mondom is neki. Tovább mondja. Kérdez valamit. "Niga" felelem. Ez egy vagány chinese kifejezés, a "You know, You know - Tudod, tudod "-ra használják. Picit jobb de mégiscsak jobb lett volna ha megtanulok pár óra alatt egy nagyon alap konyha-kínait.
Állunk egymás mellett, végül bal cipőm mellé teszi az ő belebújós világosbarna hasítottbőr cipőjét.
A közel kétméteres magasságomhoz képest elég kicsit lábam van.
Írom a tenyerembe, hogy az enyém 43-as. 41 - írja válaszul.
Jön a busz, búcsúzkodunk. Szerintem nekiadom majd az egyik pirosmogyoróst amit ajándékba hoztam.
ma kinai kollégákkal vártunk a buszra. Ők fényképeztek le és fordítottak is.
Kértem, hogy mondják meg az öregnek, hogy kedvelem. Bólintott rá, aztán
láttam az mesélte a kínai kollégának, hogy egymáshoz mértük a lábunkat ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése